november 20, 2017 Jergel Timea® 0Comment

Sétálok az utcán, olyan céltalan az életem. Csak bolyongok és rémülten keresek. Keresek kutatok, fürkésző tekintetek, rémült emberek. Mindenki eltávolodik, ahogy közelebb érek, elfordítják fejüket. Kezemet nyújtom, de ellökik messzire. Hiába próbálok nyúlni valaki felé, nem enged. Kérdő tekintetem keresi, azt az arcot, amely felel, amely elmondja, hogy ki vagyok és hova menjek.

Nekem nem volt előző életem, nem volt senki mellettem. Egy erdőben éltem. Egy rózsabokor volt a faházam mellett. Csak annyit tudtam róla, hogyha nőttek a vadhajtások rajta jó idő lesz, és hogyha hullatja a leveleit napról napra hidegebb lesz. De most elmenekültem, mert így nem volt jó, félelmetes volt az egyedüllét az erdőben.

Soha nem beszéltem senkivel, soha nem hagyta hang a számat el. Most pedig hatalmas nyüzsgés van körülöttem. Megragadok egy gyerek kezét, és a szememmel próbálom elmagyarázni neki, hogy a családomat keresem. Már két kézzel mutogatok, de ő csak rémülten figyel.

  • Segítség, segítség! –kiáltozza a gyerek.

De miért kér ő segítséget, nekem kell a segítség emberek.

Három egyenruhás körbefogott és egymásnak beszéltek.

  • Ez egy örült, megszökött valamilyen intézetből!
  • És mi van, ha börtönből szökött meg?
  • Szerintem menekül valahonnan a lány! –kiált be egy kisgyerek az egyenruhások lába között.
  • Nyomás, menj innen, nincs itt semmi keresni valód! – tessékelte el az egyik egyenruhás a gyereket.

A három egyenruhás azon tanakodott, mi van akkor, ha segítségre lenne szüksége.

  • Szerintetek most mihez kezdjünk vele?
  • Legelőször ruha kell neki és étel. Biztos nem evett egy ideje.
  • Szerintem pihenésre és orvosi ellátásra is szüksége van. Nézd az összes ujja véres.
  • Én úgy gondolom, vigyük az internátusba. Ott van, orvos el tudják látni és lepihenhet. Ételt, ruhát adnak neki és akár ott is maradhat.
  • Rendben!
  • Rendben legyen!

Egyeztek mindhárman meg és karonfogva egy intézetbe kísértek.

Az ajtóba álló nővér nagyon megijedt, mikor meglátott.

  • Szegényt, biztos bántották, gyorsan vigyük az orvosiba fel!

 

Az orvos megvizsgált. Félrehúzta a nővért:

  • Vigyék fel, fürdessék meg, majd egyen, ezt a gyógyszert vegye be, és fektessék le!

A nővér bólintott, megfogta a kezem és elvezetett.

Az egyenruhások az orvosnak elmondták, hogy az utcán találtak, nem lehet tudni, nem-e bántalmazták. Beszélni nem lehet vele, nem válaszol semmire. Lehet, hogy más országból érkezett. Az orvos megígérte az egyenruhásoknak, hogy beszél az intézet vezetőjével, hogy addig maradhat, ameddig csak akar.

Két nap múlva.

A szemem kinyitom, csendben, óvatosan körbenézek a szobába. A szoba másik sarkában meglátok egy nővért. Felülök és elindulok felé. Megfogom a vállát a nővérnek. Szemébe nézek, bár szólni nem tudok, de mégis megérti, mit kérdezek.

  • Minden rendben van, nálunk jó helyen vagy!

Mosolyogtam, ezzel jelezve, hogy értem.

Három év telt el, mire teljesen megtanultam beszélni. Eszternek neveztek el. Sosem beszéltem senkinek arról, hogy mi volt az internátus előtt, így maradt örök titok történetem.

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!

Puszi Nektek!

Kövess ITT-FACEBOOK oldalamon és ITT-INSTAGRAM oldalamon is!

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.