október 19, 2017 Jergel Timea® 0Comment

Reggeli történetem, amely már megint meghatározta egész napos kedvemet.

Kisebbik fiamat óvodába vittem. Az óvoda előtti buszmegálló tömve volt váró emberekkel. Felnőttekkel, gyerekekkel. Lavírozni kellett, itt ott megállni, arrébb lépni. A nagy tömegben és a nagy sietségben egy gyerek könyörgő hangjára lettem figyelmes. Éppen az idősödő nagypapájától akart elbúcsúzni a tömegben. Ahogy kivettem  a nagypapa talán az érkező buszra várt, a kislány az anyával továbbmenne.

– Papa, adok egy puszit! – szólt kedvesen a kislány.

– Nem kell! – határozottan utasította el a nagypapa a kislányt.

A kislány még kétszer próbálkozott a nagypapánál. Először ismét puszit kért tőle, éppen ugyanúgy, mint először, másodszor egy ölelést.

– Akkor csak ölelj meg papa!?

Természetesen erre is egy nem válasz született.

Ahogy a nagypapához értem összevont szemöldökkel ránéztem. Zavarában elrántotta a tekintetét. Lehet, hogy értette, mire gondoltam éppen. Voltaképp a szándékom ez lett volna, hogy vegye már észre. Ez a gyerek keresi őt, szereti őt, és ragaszkodik hozzá. Vagy csak ragaszkodna, mert a nagypapa mindent megtesz, hogy azt a tündéri kislányt távol tartsa magától.

Egyszerre felháborít az eset, és egyszer dühít, hogy megint ezen kell gondolkodnom és a gyerekem is látta ezt.

  1. Miért kell nap mint nap olyan esetbe keverednem, ami sem engem, sem a gyerekem nem érdekel?
  2. Miért, nem  lehet ilyet otthon megbeszélni, ahol idegen emberek nincsenek?
  3. Vagy egyáltalán miért, kell ilyennek lenni egy gyerekkel?

Annyi a miért ebben a történetben, és megannyi értetlen tekintet, ami ezt a nagypapát körbevette. Tudom, hogy ezt nem fogja olvasni, de nekem mégis így könnyebb, hogy kiírom magamból ezt az esetet.

Ti kerültetek hasonló helyzetbe?

 

Ha tetszett oszd meg másokkal is, vagy hagyj egy kommentet!

Puszi Nektek!

 

Kövess ITT-FACEBOOK oldalamon és ITT-INSTAGRAM oldalamon is!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.