december 11, 2016 Jergel Timea® 0Comment

1. fejezet

Nyári reggelre ébredtem, táncot járt arcomon a forró nap sugara. Csodás nap ez a mai futott végig gondolataimon. Immár 18 éves múltam. Nem volt időm megünnepelni a rengeteg vizsgám miatt, de Spanyolország fővárosába bőven lesz időm ünnepelni. Utazom, ez az a nap! Ma akár Emma Morley* lehetek. Talán ez lehet a nap, ami mindent megváltoztat. Talán én Emilía Peterson megtalálom a szerelmet, amiről mindig is álmodta, amit elképzeltem.

Ma Madridba utazom! Mindig is ezt a napot vártam elbűvöl Madrid varázsa. Az elmúlt fél évben mindent áttanulmányoztam az interneten, még egy spanyol nyelvtanfolyamot is elvégeztem. Felöltözöm, gyorsan átfutom a listámat, hogy mindent elpakoltam, hiszen egy hónapra sok mindenre szükségem lehet.
Leszaladtam az emeltről, szüleim az ebédlőben reggeliznek.

– Jól aludtál – kérdezte anyu miközben megcirógattam a vállát.

Apu elmosolyodott.
– Szépségem, szép napot neked! Jól aludtál?
– Természetesen, csak izgulok a repülőút miatt. Már alig várom, az estét Madridban tölthetem.
– Mindent elpakoltál – kérdezte anya.
– Igen, mindent úgy csináltam, ahogy javasoltad. Listát készítettem, így nem felejtettem el semmit.
– Mimikém – szólt apu – nekik mindig is Mimi maradok, még így is, hogy elmúltam 18.
– Van még egy meglepetésünk anyával. Arra gondoltunk, vagyis tudjuk, hogy Madrid nem egy olcsó város, és hogy a ballagásból összegyűjtött pénzed se vesszen el, ezért a teljes zsebpénzedet szeretnénk mi állni.

Tátva maradtam a szám.
– Nem mondasz semmit? – kérdezte anya.
– De, csak elállt a szavam! – el sem hiszem, hogy ilyen nagyszerű szüleim vannak – nagyon szeretlek titeket!
– Szerintem ideje lenne készülődni, tudod, hogy a reptéren kell lenni 10 órára – mondta apu.

Édesapám bankszakmában dolgozott, mindig megvolt mindenünk, de valahogy úgy jött ki a sok munkája miatt engem sosem tudtak külföldre magukkal vinni. Mindig csak anyával utazott, ezek olyan üzleti utak voltak. És most, hogy pár óra múlva én is külföldön lehetek, és a szüleim úgy rendezték, hogy mindent ők fizetnek, a boldogságtól alig tudok szóhoz jutni.
Még egyszer megköszönöm, hogy ilyen édesek, és gyorsan felszaladok az emeletre. A szobámba szinte már repülve érek be.

Pár óra múlva kopogásra leszek figyelmes, apu az:
– Bejöhetek?
– Igen – válaszolom
– Indulhatunk?
– Igen, – míg apu a bőröndökkel elindul, lefele én még egyszer körbenézek a szobámba. Az ágyon fekvő plüss kutyámhoz lépek, az orrára egy puszit nyomok. Valamikor még kiskoromba kaptam, midig ez volt a kedvencem, minden egyes éjszaka velem aludt, a vizsgáimat is végigkísérte. Most mégis úgy döntöttem jobb, ha itthon marad és vigyáz a szüleimre.

Becsukom magam mögött az ajtót, leszaladok a lépcsőn. A szüleim már az autóban várnak. Ahogy a kocsi feljárón kihajtunk, visszafordulok, egy utolsó pillantást vetek a házunkra.
Érdekes érzés fogott el, valahogy még sosem hagytam el a házunkat, főleg ilyen hosszú időre.
Annyira bele feledkeztem a gondolataimba, hogy az amúgy egy órás út egy pillanat alatt véget ért. Arra lettem figyelmes, hogy a szüleim szólongatnak.

– Mimikém megérkeztünk, ideje kiszállni!
– Igen anya – nyögtem valamilyen eltorzult hangon.

A bőröndöket apu addigra elintézte, fizetett egy fiút, aki bepakolta az összeset.
– Indulhatunk – fordult felém apa – keressük meg a többieket.
Erre a kirándulásra négy barátnőmmel megyünk, mondhatnám, hogy olyan csajos vakáció lesz, de sajnos Virágot csak úgy engedték el a szüleik, hogy a bejárójuk is elkíséri. Mikor elmesélte, elborzongtam, majdnem le is mondtam az utat. De végül a szüleim meggyőztek, nekem is jobb lesz, ha egy felnőtt lesz velünk, ők is nyugodtabban engednek el.
Beléptünk a terminálba, Virág szüleivel és a vaskalapos bejáróval már ott voltak.

– Emilía, Emilía itt vagyok, itt vagyok – kiabálja Norina, akik közvetlen utánunk érkeztek. Norinát apja kísérte, még 10 éves sem volt, amikor autó balesetben elveszítette anyját. Mára már túl van rajta, de sokszor emlegeti, hogy neki anya nélkül kellett felnőnie.
Már csak Anna hiányzik, talán a három csaj közül ő áll a szívemhez legközelebb. Ő pont olyan könyvmoly, mint én, imád tanulni, és együtt megyünk tovább az egyetemre, kommunikációs szakra.
Mire üdvözöltünk mindenkit Anna is megérkezett a szüleivel. Ugráltam örömömben még pár perc és a repülőn leszünk Madrid fele.
Annyira ugráltam örömömben, hogy véletlenül a hátam mögött meglöktem valakit. Megfordulok, hogy elnézést kérjek a viselkedésemért, de ahogy a tekintetünk összeért megszólalni se bírtam. Teljesen lefagytam, mintha csak Hardin Scott** importálódott volna elém.

– Ő ,ő csak elnézést – nyögtem ki nagy nehezen. Úgy éreztem az arcom lángol, a kezem remegett.
– Mimikém – szólt apu – menetek kell, ha nem akarjátok a gépet lekésni.

Alig bírtam levenni a tetoválásairól a tekintetemet, bezselézett barna haja alól hatalmas kék szeme csak mosolygott.

– Mimikém – szólt határozottabban apám.
Utoljára még egy pillantást vetettem a karján levő tetoválásokra, és megfordultam.

Anna csak mosolygott, amikor rápillantottam.

Egy utolsó ölelés a szüleimnek és indulnunk kell.

– Este hívjál – szólt anya.

– Rendben imádlak benneteket.

Elbúcsúztuk.

Már jó előre megbeszéltük, hogy a repülőgépen én mindenképpen az ablak mellé ülők.  Erre a közel 3 órás útra hoztam egy  könyvet magammal.